Dr. Juhász Antal professzort több szál fűzi községünkhöz. Fiatal néprajzkutatóként a mai Balástya területén is végzett kutatásokat. 2000-ben íróasszonyunk, Bitó Józsefné Gera Eszter Régi paraszti életünkre emlékezem című könyvét lektorálta. Az elmúlt években régi balástyai nagygazdák, a Kordás család, a Veszelka család és az Imre család fellelhető dokumentumai alapján végzett kutatásokat, és erről írásai a Móra Ferenc Múzeum kiadványaiban és a Szeged folyóiratban jelentek meg.
– Mikor kezdte el a néprajzi kutató munkáját és mik voltak az első kutatások?
– Az egyetem elvégzése után mindjárt a szegedi múzeumba kerültem. Az első gyűjtésem Tápén volt, a tápai gyékényszövésről kutattam adatokat, meg a gyékény munkamódját. Néprajzi pályázatot írtak ki a Magyar Nyelvőrbe, és Ilia Mihály barátommal, aki évfolyamtársam volt, és ő tápai, elhatároztuk, hogy a tápai gyékényről adunk be pályamunkát. Díjat nyertünk, és az írás megjelent az egyetem Néprajz és nyelvtudomány című évkönyvében. Ez az 1950-es évek végén volt.
– A Szegedhez tartozó tanyavilág kutatásait hol kezdte?
– Az 1960-as években irányult a figyelmem a tanyák felé. Rendszeresebben 1963-tól jártam a tanyákra, méghozzá úgy, hogy felültem a gazdasági kisvasútra, paklikocsiba felraktam a kerékpárt, a szerint, hogy Mórahalomra, Zákányszékre vagy Pusztamérgesre mentem, ott levettem, és átnyergeltem a biciklire. Először Alsótanyát jártam be. Egészen pontosan Ásotthalommal és Ruzsával kezdtem. Az volt az elgondolásom, hogy ez a rész népesedett be utoljára. Ott osztották ki utoljára a pusztákat, a közlegelőket, és ezen a területen találok majd olyan embereket az 1960-as évek első felében, akik első megtelepülők voltak a kiosztott közlegelőn. Valóban találtam is, ugyanis a közlegelő utolsó darabkáit az 1920-as években osztották ki. Ezután következett Alsótanya többi része, majd utána jártam be Fölsőtanyát, a mai Szatymaz, Balástya és Csengele határát. Érdekes, hogy ebben szerepet játszott Bálint Sándor professzor véleménye, aki azt írta le a Szegedi határ benépesedése helyneveinek tükrében című tanulmányában, hogy Fölsőtanyát többnyire Fölsőváros népe lakta be, és az valamivel halladottabb ? és ezt a kifejezést is használta: ?úriasabb? ? volt Alsótanyánál, és ezért ott később jártam. Fölsőtanyát Szatymazzal kezdtem, azután a szegedi határ legészakibb részén, Csöngölén folytattam, mert arra is az 1920-as években osztották ki a közlegelőt. Utána következett a balástyai puszta.
– Mi lehetett az oka, hogy ?úriasabb? népek lakták a fölsőtanyai területet?
– Fölsőtanyán több szegedi hivatalnok, ügyvéd, kereskedő, meg iparoscsalád jutott földhöz, elsősorban Szatymazon és Balástyán. Például az Aigner, a Szilber család meghonosított sok olyan polgárosodó szokást, ami Alsótanyára nem volt annyira jellemző, bár ott is voltak ?úri birtokosok?, ahogy nevezték régen őket, de jóval kevesebb.
– Milyen szokások voltak ezek?
– Ha ott birtokot szereztek polgárcsaládok, a nyarat kint töltötték és a környező paraszttanyák lakói tőlük megismertek viseleteket, ételeket, így terjedtek a városi hatások.
– Az iskolák építéséhez is helyenként a nagybirtokosok adtak földet?
– Bár az iskolákat a város építtette, többen ajánlottak fel földterületet hozzá. A tanyai iskolák építésében az 1850-es évektől Szeged városa és a kalocsai érsekség (a Duna-Tisza közén) országosan az elsők között volt, élen járt.
– A tanyai kapitányok is a nagygazdákból lettek?
– Igen, elsősorban a köztiszteletben álló gazdák lettek tanyai kapitányok, de értelmes kisebb gazdák közül szintén lehettek kapitányok, és mellettük voltak esküdtek is. Mai szemmel nézve demokratikus úton választották. A tisztség megbecsülést fejezett ki, hogy az illető gazdát alkalmasnak tartják a tanyaiak ügyes-bajos dolgainak intézésére. A kapitányságoknak volt területi határa és először a kapitányokról nevezték el, majd határrészekről, például Őszeszéki kapitányság.
– Mit termeltek régen Fölsőtanyán?
– Elsősorban a fő gabonanövényt, rozst termeltek. Kevesebb jó kötött talajú feketeföld volt, akinek barnás homokja volt, az búzát vetett bele. A kukorica, napraforgó is megtermett. Sok böjtös nap volt az egyházi szokásrendben, és a napraforgóból, tányéricából préselték a rica olajt. Amikor tanulmányoztam a Szeged környéki kataszteri térképeket, feltűnt, hogy milyen sok kör alakú építmény van. Ilyenek voltak a szélmalmok, de azokat mindig vitorla is jelezte. Az olajütőket ló hajtotta körbe-körbe, azok mellett nem volt kerék. Vedres István írta 1799-ben, hogy az 1760-as években indult meg a Szeged környéki homokon a szőlőtelepítés. Ez azért volt jó, mert megkötötte a homokot. Egyébként Vedres István volt az, aki szorgalmazta a futóhomok akácerdőkkel való megkötését és a szőlőtelepítést, ahol gabonát nem lehetett termelni. Az 1890-es években, amikor elterjedt a filoxéra, és megtizedelte a hegyvidéki szőlőket, akkor kiderült, hogy a homoki szőlő immunis a filoxérával szemben. A homoki embör azt mondta: a homoki szőlő a filoxérának kiszúrja a szömit. A filoxéra nem más, mint szőlő gyökér tetű. A homokon nem él meg, nem kell védekezni ellene. Míg Alsótanyán nagy összefüggő területeken voltak szőlőhegyek, addig Fölsőtanyán több apró szőlőhegyet telepítettek a gazdák, és a szőlőhegyek nevét a gazdáról nevezték el, például Szilber-hegy. Régen elterjedt szőlőfajta volt a kövidinka és a kadar, amit kadarkának mondtak. Később jöttek a nemesített szőlők. A fölsőtanyaiak még foglalkoztak káposztatermesztéssel és azt piacokon értékesítették, és a káposztát savanyították is.
– Fölsőtanyán mi volt a kutatási témája?
– Legelőször a tanyákon való megtelepülést és a tanyai építkezést kutattam, hogyan települtek meg, milyen építményeket hoztak létre, hogyan indult be az élet ezen a kietlen homokvidéken. A szegedi közlegelőkön megtelepülő szegény sorsú parasztok földbeásott veröm házakat építettek. Gunyhónak mondták általában. Részben a földbe ásták le különböző mélyre, 50-60 centiméter mélyre, részben oldalt falat építettek, nyeregtetőt. A szegedi határban mindenütt volt ilyen kezdetleges építési mód, mint a tutajház. Egymás mellé helyezett fenyő szálfákat gúzzsal összekötöttek. Fűzfavesszőből készült a gúzs. A tutajház abban emlékeztetett a vízen úszó tutajra, hogy ugyanilyen volt a szerkezete, csak itt karókat, tányérica szárat, olykor vastag nádat tettek sűrűn egymás mellé. A ricaszárat összekorcolták, összefűzték valamivel, később már dróttal, és kívül belül betapasztották. Ilyen anyagú építményből csak melléképületet, ólat, istállót fényképeztem. Kutattam a levéltárban a tanyai építkezés iratanyagát. A tanyai bérlőknek Szeged városhoz kellett benyújtani kérelmet, és abban fel kellett tüntetni, hogy miből építenek. Kimutatást készítetem, hogy az 1890-es években egy adott területen mi volt az elterjedtebb építési mód, a tutajfal, a vert fal vagy a vályog. A legtöbb bejegyzés szerint: tutajra van építve. Találtam még egy igen archaikus népi építkezési módnak az emlékét, és néhány fönnálló épületét, ez a hantépítkezés volt. Gyöphantból vagyis gyöptéglából rakták a falat. Balástya határában, Alsó-Gajgonyán is találtam hantházat még az 1960-as években, az Ambrus családnál, ami szoba, konyha, kamrából állt. Elég alacsony ház volt, és ha a ránéztem, nem gondoltam volna, hogy gyöphantból rakták a falát. Ez nagyon kezdetleges építési mód volt, mert minden kötőanyag nélkül rakták egymásra a kötött talajú réten kivágott gyöphantokat, amit a fű a gyökerével együtt összetartott. A sarkoknál vesszőket, nádat használtak kötőanyagnak. A fala alul széles, fölfelé keskenyedő, ugyanis ez így biztonságosabb volt. A falat betapasztották, és melegek voltak ezek a hantházak, mert az anyaföld melegen tartotta, de nyáron meg hűvös volt, mert nem tudott felmelegedni. A kezdetleges hantházakban csak két helyiség: pitvar, (konyha), és banyakemencés szoba volt, de a balástyainak három helyiséget találtam.
A másik ilyen építkezési mód a vert fal, általában úgy mondják, hogy verött fal. Ezt sűrű kötött földből verték úgy, hogy egymástól 50-60 centiméterre, a meghatározott falvastagsághoz levert karók közé két deszkasort tettek, és a földet belelapátolták, utána ledöngölték. A deszka szélessége egy sukk volt, ami körül belül 30 centiméter széles. A sukk ökölbeszorított két tenyér, kinyújtott hüvelykujjakkal, a két hüvelykujj összeérintése után kapott távolság 30-32 cm. Egyszerre egy deszkasorba döngölték, furkózták le a homokot, és a következő rétegek előtt szalmát vagy gyékényt tettek kötőanyagnak. Ezek olyan tömörek voltak, hogy amikor bontották, olykor szikrát hányt a csákány. A falát ennek is lent szélesebbre, és fent keskenyebbre építették. Míg a hantházat a parasztcsaládok maguk építették önmaguknak, a vert fal készítésére úgynevezett bandás munkaszervezet alakult ki. Azt kell mondanom, hogy ez már szakma volt, mert mög köllött adni a módját. A sarkoknál gondoskodni kellett róla, hogy kötés legyen. Az ablakok helyét kihagyni, és oda betettek valamit, mert régen egyszerű, egyrétegű ablakok voltak. Én még beszéltem olyan csanyteleki bandagazdával, aki vert fal készítéssel foglalkozott, de dolgoztak a szegedi földön is. Vert falú épületet Balástya határában is találtam. Ezek a hantházaknál nagyobb, többnyire három, négy osztatú épületek voltak, és vert falúak voltak a melléképületek, istállók is. Mindkét építési módnál nyeregtetőt építettek a házakra. A vert fal építést váltotta fel a vályog, és a XIX. század végén terjedt el egyre inkább.
Fotó 1:
Kapitányságok
Fotó 2:
Aigner Gyula Árpád Endre (Szeged, 1881-1949.) szőlőbirtokos és borkereskedő, 18 hold szőlő és gyümölcsös birtokon gazdálkodott
Fotó 3:
Az Aigner család háza Balástyán
Fotó 4:
Balástya, Tanya 271., Tóth Ferenc vert falú háza, 1880 előtt főépületnek épült, és a fotó 1970-es években készült
