Augusztus 7-én tartották a szokásos összejövetelüket azok az egykori diákok, akik az Erdőközi iskolában tanultak. A tavalyi találkozó elmaradt a járvány miatt, és az idén a korábbi évekhez képest kevesen jöttek beszélgetni és egymásnak örülni. A találkozón részt vett Antal Imre plébános, és délelőtt szentmisét tartott, majd az iskolaépület osztálytermében ebédhez terítettek. Többen hoztak süteményt és innivalókat. Rozsnyai Erzsébet szervező köszöntötte az osztálytársakat, és bemutatta az iskolaépületet tulajdonló Móra Ferenc Vadásztársaság új elnökét, Csáki Anitát, aki elmondta, hogy vigyáznak az iskolára, a nyílászárók és a padló is a régi, karbantartják az épületet. A vadásztársaságot néhány szóban bemutatta, és kifejezte, örül, hogy találkozókat tartanak a régi diákok. Ujvári László polgármester szintén üdvözölte a megjelenteket. Felidézte, hogy hasonló tanyai iskolában kezdte tanulni a betűvetést, és sok szép emléket őriz ebből az időből. A közös ebéd gulyásleves, sült kolbász és hurka volt sült krumplival, amit a kisteleki Aqua Hotel valamint a Hegedűs ABC és Húsüzem ajánlott fel. Ebéd után késő délutánig tartott a beszélgetés, a régi képek nézegetése, az emlékek felidézése.
Antal Imre plébános erről beszélt az iskola előtti szentmise tanító részében:
„A szentírás, a Biblia bemutat olyan személyeket, akik elkeseredettek, akik sokszor azt kívánják, hogy jobb lenne már nem élni. Ilyen Illés. Menekülnie kell, mert az életére törnek. Az, amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki vagy valami az életünkre tör, hát az nem kellemes. Az elmúlt időszakban ebben nagyon komoly részünk volt. Volt itt egy láthatatlan ellenség, amit mi koronavírusnak nevezünk. Ránk támadott. Olyan világot teremtett körülöttünk, és bennünk, amely arra késztetett, hogy megijedjünk. Félelmet keltett. Bennünk és körülöttünk. És amikor félelemben élünk, akkor nagyon nehéz jó döntést hozni. A félelemben élő emberben túlárad a panasz, az elkeseredettség, és az a fajta lelkület, hogy jobb lenne feladni. Illés azon gondolkodik, hogy jobb lenne, ha már nem élne. Az ellenséget látva, inkább a halálát kívánja, minthogy az életet válassza. És olyan szép, hogy ebben a helyzetben az Isten gondoskodik róla. Nem hagyja magára. És így vagyunk ezzel mi is. Törhet ránk bármilyen ellenség, lehet itt bármilyen vírus, az Isten gondoskodik rólunk. Nem valami általunk vélt rendkívüli módon. Hanem egyszerű gesztusokkal, és az Istennek a gesztusai emberi gesztusok. Istentől nem azt kell várnunk, hogy valami csodás módon belenyúl a mi életünkbe. Aki ezt várja, az soha nem fogja megtapasztalni az ő jóságát. Isten egy másik emberen keresztül közelít hozzánk, aki ugyanolyan, mint mi. Vannak hibái, vannak gyengeségei, neki is vannak küzdelmei. Bizonyára tapasztalták már, hogy egy olyan helyzetben, amikor be kell zárkóznunk, amikor nem közelíthetünk a másikhoz, amikor tulajdonképpen megszűnik az életterünk, és csupán a saját kis világunkra, otthonunkra, arra a kis nappalira, kis konyhára vagy a kis udvarra korlátozódik, és nem mehetek közel a másikhoz, milyen jól esik például egy telefonhívás vagy egy sms-üzenet: hogy vagy? Ez a kérdés, „hogy vagy?” ez eléggé elcsépelté vált. De magamon is tapasztalom, hogy megyek a boltba, szembe találkozok valakivel és azonnal megkérdezem:” Jó napot kívánok! Hogy tetszik lenni?”, és jön a válasz, hogy „Köszönöm jól!”, és már megyek is tovább. Elgondolkodtam, hogy mi lenne akkor, ha ez a valaki azt mondaná, „Köszönöm a kérdését, nagyon rosszul vagyok!” Tudják, ekkor mi lenne? Meg kellene állni. Ha valakit megkérdezek, hogy van és az mondja nagyon rosszul, ott meg kell állni! Az a helyzet, ha azt mondja, hogy nagyon jól, akkor meg nem állunk meg. Fontos lenne azt is tudni, miért vagy Te olyan nagyon jól, nemcsak, hogy miért vagy Te nagyon rosszul. Mert amikor valaki nagyon rosszul van, akkor megállunk, akkor érdeklődünk, tudunk-e segíteni. De akkor légy szíves mond már el, hogy miért vagy Te olyan nagyon jól? Hátha én is jobban leszek tőle. Ezt is meg lehet hallgatni. Ezek emberi dolgok. Jézus nemcsak Lázár sírjához ment el, ahol sírdogáltak és gyászoltak, hanem elment a kánai menyegzőre is, ahol öröm volt, ahol lakodalom volt. Mert Jézus meg akarta élni az életnek azt a területét is, ahol az emberek örülnek. Nemcsak ott akart szomorkodni, ahol mindenki maga alatt volt. Egy emberi gesztus közel hozza hozzánk Istennek a jóságát. Az, hogy valaki ránk mosolyog. Lassan elfelejtünk mosolyogni. Mindenkinek megvan a maga baja. Most mit vigyorogjak. Hát, persze, lehet élni az életet orrlógatva is, az orrunkkal felszánthatjuk a földet, mert hát nekünk annyi bajunk van. Hogy egy mosolyban milyen felemelő és gyógyító erő van, azt jó megtapasztalni, és ezzel nem szabad szűkölködni vagy fukarkodni. Ezért nem kell fizetni egy vasat se. Egy szájmaszk 50 forint, és még el is takarja az arcunkat. Egy mosoly nem kerül semmibe, és milyen csodálatos hatása van neki. Ez az elmúlt időszak arra késztetett bennünket, hogy elfedjük az arcunkat, és mindezt azért, hogy védekezzünk, megvédjük magunkat és megóvjunk másokat is. Ennek a láthatatlan ellenségnek az ártó hatásától. De létezik olyan vírus is, ami egészséges, ami ellen soha nem szabad védekezni. Ahova nem kell szájmaszkot rakni. Létezik olyan vírus, amellyel érdemes megfertőznünk egymást: ez a jóság, hogy én jó vagyok, minden körülmények között tudok jó maradni, miközben minden jel arra mutat, hogy a világ rossz, hogy az emberben, a társban nem lehet megbízni. Én mégis kitartok, szeretem a másikat, mégsem adom fel a másikban való bizalmat, nem válok érzéketlenné. Amikor baj van, nem az a baj, hogy baj van, hanem az a baj, ahogyan viselkedünk, akkor, amikor baj van. Vannak problémák, vannak megoldhatatlan problémáink, sokszor. Nem az a baj, hogy problémáink vannak, a kapcsolatainkat nem ez teszi tönkre, hogy problémáink vannak, hanem az, ahogyan egymással bánunk akkor, amikor problémáink vannak. Van egy járványhelyzet, és ennek kapcsán képesek vagyunk egymás torkának ugrani, hogy ki, hogyan gondolja, ezt ki hogy értelmezi, kell-e védekezni vagy nem kell. Szokták kérdezni tőlünk, papoktól, hogy vajon Jézus ebben a helyzetben mit tett volna. Például, bezárta volna-e a templomokat vagy felrakta volna-e a szájmaszkot vagy megtartotta volna-e a két méter távolságot? Nekem szívbéli meggyőződésem, hogy Jézus ezeket a járványügyi szabályokat betartotta volna. Nem maga miatt. Hanem miattam. Magát nem féltette volna, de engem igen. Azért jó tudni, hogy valaki annyira szeret engem, hogy képes a szabályokat betartani, és ezen nincs vita. Nem azért tartok be szabályokat, mert előírják, hanem azért tartok be szabályokat, mert szeretem az embereket, és hogy nekem az ő egészségük fontos. Amikor baj van, amikor nehézségekkel küzdünk, váratlan élethelyzetbe kerülünk, ez kell, hogy kihozza belőlünk az emberséget, a jóságot, mindazt, ami gyógyít, ami az életünket előre viszi, nem pedig még jobban lesüllyeszti. A szentírás tele van olyan történetekkel, ahol egy nehéz élethelyzetből mindig valami jó születik akkor, ha az ember elő tudja hozni magából azt a jót, amit az Isten belé teremtett. A mi életünk ezért értékes, mert minden körülmények között képesek vagyunk arra, hogy jók legyünk. Ez a találkozás is ezt a célt szolgálja, hogy legyünk jók egymáshoz. Figyeljünk oda egymásra, tartsuk számon egymást. Lehet, hogy nem tudunk minden nap összefutni, naponta találkozni, de azt, hogy havonta egyszer egy telefonhívást vagy bármilyen kapcsolati lehetőséget igénybe venni és szólni a másikhoz, az egy nagy dolog. Ma amikor mindenki befelé fordul, jó látni egy ilyen kis közösséget, aki azt mondja, akkor most megnyílunk mások felé. Odalépünk a másikhoz, és azokat az eszközöket felhasználva ami itt van, mert mindennek az a célja, hogy a kapcsolatainkat erősítse. A telefonnak, a tv-nek, mindennek. Nyilvánvaló, a mi feladatunk az, hogy kiszűrjük azt, mi az ami jó hatással van ránk, és mi az ami nem. A tv sok mindent mond. Az újságpapíron minden elfér. Nem az a kérdés, hogy mit ír az újság, nem az a kérdés, hogy mit mond a tv, — bocsánat itt az újságíróktól –, hanem az a kérdés, hogy ezekre én hogyan reagálok. Írhatnak rólam rosszat, nyugodtan, mindenki azt ír amit akar vagy mondhatnak rólam rosszat, szólás szabadság van. Azt mondok, amit akarok! — szoktuk mondani. Nem az a kérdés, hogy ő mit mond, hanem az, hogy ezt az üzenetet én magamba hová helyezem el, és mit kezdek vele. Nem az a lényeg, hogy a mástól jövő információ az milyen, hanem az, hogy az bennem milyen hatást vált ki. Sajnos manapság azt látjuk, hogy mindenki járatja a száját. Mindenki mindenhez hozzá akar szólni, és azt is tapasztaljuk, hogy a jó hír, az nem hír. — Örülök, hogy most sokan itt vannak újságírók, és jegyzetelnek, mert ez egy jó hír. És a legjobb hír az, hogy vannak emberek, akik tudnak találkozni, akik tudnak figyelni egymásra, akik merik vállalni a találkozásnak a kockázatát, mert egy találkozásban lehet sérülni is. De a legnagyobb sérülés az, amikor bezárkózok, amikor nem mozdulok ki, amikor bizalmatlan vagyok, amikor nem érdekel a másik sorsa. Ez a legnagyobb sérülés. Egy találkozás lehet, hogy sérülést okoz, de egy találkozásban benne van a gyógyulás lehetősége is. Köszönöm, hogy itt vannak! Maradjanak együtt, és amíg tudnak, addig találkozzanak! Amíg kapcsolatban tudnak lenni, addig maradjanak kapcsolatban! Mert az embernek az igazi értékét ez adja, hogy vannak kapcsolatai. Isten áldja Magukat!”
