Emlékezés Páduai Szent Antalra és elsőáldozás a búcsú napi ünnepi szentmisén

Június 13-án, Páduai Szent Antalnak, a balástyai római katolikus templom védőszentjének ünnepén, a búcsú napján tartott szentmisére Jenei Norbert hitoktató vezetésével vonultak be a templomba az előáldozók. Közülük hárman az oltár előtt Sík Sándor Fehér nap című versével jelezték, kedves ünnep ez számukra. Ezután Antal Imre plébános községünk védőszentjére emlékeztetett, majd evangéliumi idézetet olvasott fel Szent Márk könyvéből: „(Mk 4,26-34) Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.” A plébános a szentmise tanító részében elmondta, hogy Jézus ebben az evangéliumban Isten országát mutatja be, és nem sorakoztat fel egyetlen nagy egyéniséget sem. Olyan egyszerű képekkel beszél, ami szinte felfoghatatlan. Ugyanis Isten országának nem az a lényege, hogy kik azok a nagy alakok, egyének, akik azt alkotják vagy akik ezért áldozatot hoztak. „Éppen ezért, amikor ma Páduai Szent Antalt ünnepeljük, nem az a kérdés, hogy milyen hatalmas nagy dolgokat cselekedett itt a földön, és ha az ő életét szemléljük, akkor azt mondjuk, hogy mi erre képtelenek vagyunk. Nekünk ez nem megy. A szentek nagysága nem abban áll, hogy ők milyen nagy dolgokat valósítottak meg, hanem abban, hogy felismerték életükben azt az Istent, aki kicsivé lett, azt az Istent, aki a hatalmát úgy gyakorolta, hogy másoknak szolgált, és próbálták ezt az isteni logikát a saját életükbe beleültetni, és merték engedni azt, hogy az Isten működjön általuk. A kereszténységnek a lényege ugyanis nem az, hogy én mit teszek az Istenért. Mert az Istenért én semmit nem tehetek. Isten szépségéhez, nagyságához semmit nem tehetek, és neki erre nincs is szüksége. Hanem a lényeg az, ha engedem, hogy ő formálja az életemet, akkor mire vagyok képes az emberért, a másik emberért, ezzel hogyan tudom építeni az Isten országát már itt a Földön. Nehogy azt gondoljuk, hogy Isten országában a fő szempont az, hogy én ki vagyok, milyen nagy dolgokat tettem, ezért meg fogom érdemelni. Istenhez viszonyítva magunk egy apró kis porszem vagyunk, de az Isten életet adott nekünk, és ha ezt az életet jól éljük meg, akkor naggyá válhatunk, de nem olyan értelemben, hogy mások fölé kerekedhetünk, vagy mások fölött uralkodhatunk, hanem olyan értelemben, hogy az Isten a saját életében részesít bennünket, és ez a Mennyország, az Isten országa, amiben nekünk részünk van, ha a tőlünk telhető legminimálisabbat megtesszük. Ez pedig az, hogy a magot engeded a saját életedben elvetni, és akkor elindul az Élet. Ez az Élet ajándék, kegyelem, nem az ügyességemből, képességeimből fakadó erő, hanem Isten ajándéka, kegyelme. Elöl járni a jóban, a szépben, a tiszteletben, az emberi élet elfogadásában és megbecsülésében, és legfőképpen a szeretetben.” A szentmise végén Antal Imre beszélt arról is, hogy a koronavírus-járvánnyal arra tanított az Isten bennünket, hogy fogjunk össze, tartsunk össze, mert nincs az a vírus, ami elválaszthatna bennünket egymástól, sőt „fertőzzük meg” egymást azzal a „vírussal”, amiből az életben nem gyógyulunk ki, a szeretet vírusával. „Ebben az időszakban mutathattuk meg leginkább, hogy számíthatunk egymásra, fontosak vagyunk egymásnak, hogy küzdünk egymásért. Lehet, hogy ezt szokatlan körülmények között kellett tennünk, mert úgy kellett szeretnem a másikat, hogy távolságot kellett tartanom tőle. Ez kihívás, fájdalmas, de a szeretet ilyen. A szeretet lényege az, hogy szenvedek, küzdök, harcolok, áldozatot hozok érted. Jézus úgy szeretett minket, hogy meghalt értünk a kereszten. A szeretet lényege ez. A másik javát szolgáljam a szeretetemmel.” A plébános ezután az elsőáldozás jelentőségéről beszélt, majd az elsőáldozók az áldozás után virággal köszöntötték a szüleiket, és a liturgia végén a himnuszt együtt énekelte mindenki.

sztantali_001

kép 1 / 13

Megszakítás