Mindenszentek napján emlékező szertartás volt a temetőben


Október 31-én, 10 órakor Mindenszentek és Halottak napja alkalmával Kovács Zoltán atya tartott a temető ravatalozójánál emlékező szertartást, és utána bárki kérhetett sírszentelést.

A szertartáson az alábbi gondolatokat osztotta meg a jelenlévőkkel:  

“November elején, Mindenszentek és Halottak napja alkalmával mindannyian közelebb kerülünk a holtak világához. A temetőlátogatások során megcsap bennünket a gyász, az elmúlás és az emlékezés szele. Nincs olyan ember, akinek ne lenne hozzátartozója a túlvilágon. Ilyenkor különösen emlékezünk dédszüleinkre, nagyszüleinkre, szüleinkre, esetlegesen elhunyt testvéreinkre, barátainkra. Lelkipásztorként úgy látom, hogy két fontos dolgot kell engednünk magunkban kibontakozni, hogy egészséges legyen a halálhoz való viszonyunk. A halált és az elmúlást nem szabad tagadni vagy tabuként kezelni, hiszen így félelem és szorongás vehet rajtunk erőt.

Elsőként, fontosnak tartom, hogy beszéljünk a hála szerepéről. A gyász keserűségét nagyban oldja az, hogyha hálás szívvel megyünk emlékezni. Sok ember hibáztatja az Istent a veszteségért és jogot formál, hogy Istennel szemben rázza az öklét. Való igaz, léteznek tragikus halálesetek, amelyek számos kérdőjelet hagynak bennünk, mégis a Szentírás világosan állítja: “…a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában.” (Bölcs 1,13). Azaz nem Isten küldi a halált, nem Ő rendeli el a tragédiát. Ez emberi elesett sorsunknak a következménye. Isten ahelyett, hogy egy csettintésre megoldaná a problémát, fogja magát, eljön és magára veszi a halálunkat. Ő épphogy kimenteni akar bennünket, hogy a halál végleges következményeit a feltámadással orvosolja. Ami nekünk marad az az, hogy hálásak legyünk azért, amit valóban Isten adott. Ha szerettünk valakit itt a földi életben az Isten ajándéka. Isten minden élet forrása. És ha van egy szerettünk, aki nekünk fontos volt, az Isten ajándéka. Ahelyett, hogy a gyász keserűsége megkeményítené szívünket, meg kell tanulnunk kimondani: “Hála neked Istenem, hogy ez az ember (nagypapám, gyerekem, édesanyám) létezhetett és hála neked jó tulajdonságaiért. Hála neked, hogy szerethettem.” Sőt, a hívő ember tovább is lát: “Hála neked, hogy megőrzöd őt nekem, hogy a mennyben tovább szerethessem, hála neked, hogy ő már a mennyben vár.” A gyász keserűsége fokozatosan megtörik, ha túllépek a veszteségből fakadó ösztönös hibáztatáson, és megtanulok hálás lenni az együtt töltött percekért. Egy másik, de nagyon fontos dolog emellett a megbocsátás. Ha úgy érzem, hogy az elhunyt rokonom megbántott, akkor nekem is fontos letenni a terheket vele kapcsolatban. Fontos kifejeznem a megbocsátást, akkor is ha már személyesen nem tehetem. A sérelmeket elengedni nem a holtak szempontjából a legfontosabb, hiszen ők már békére leltek, hanem a mi számunkra, hiszen, ha fennakad bennünk a szeretet valaki iránt, akkor a mi lelkünket fogják elárasztani negatív érzések. Első pont tehát: a síroknál, emlékezéskor, keresni a hálát és kiengesztelődést.

A második dolog, amire emlékeztetnek bennünket ezek a napok, az a saját múlandóságunk. Minden temetéskor elhangzik: “Porból lettél, s visszatérsz a porba.” Az elmúlás gondolata felelősséggel ruházza fel életünket. Emlékeztet arra, hogy mindaz, amit itt a földön fontosnak tartunk, el fog múlni. Család, munka, pénz, karrier, ezek mind mulandó dolgok. Ezekből semmit nem viszünk magunkkal. A legfontosabb dologra kell szegeznünk tekintetünket, amit Isten itt kér tőlünk a földön: hogy szeressük Őt és embertársainkat. Mindig az a legfontosabb ember, aki mellettünk áll. Mindig az a legfontosabb pillanat, amiben éppen vagyunk. A tegnapi napunk már elmúlt, a holnap még nem a miénk. Csak egy a biztos, a jelen pillanat. Ezt kell megragadni. A Halottak napja emlékeztet arra, hogy nem mindegy, hogy miként éljük az életünket. A maradandó értékeket kell gyűjteni. Jó tetteimet senki sem veheti el tőlem. A szeretetet, amelyet családomnak, a szomszédaimnak, a szegényeknek adtam, senki sem fogja kivenni a szívemből. Ez át fog menekülni a mennyországba. Figyelnem kell a napokra. Ma kell megbocsátani, ma kell jót tenni. Máté Péter is megénekelte ezt a bibliai igazságot: “Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld.” Aki Isten szerint intézte dolgait, az tudjuk, sohasem bánta még meg. Ragadjuk meg tehát minden egyes napunkat, jó értelemben, hogy ne legyen hiányérzetünk, lelkiismeretfurdalásunk életünk végéhez közeledve. A COVID járvány sem tudjuk, mit tartogat. Talán még jobban ráébreszt bennünket, hogy mily’ dolgokat kell még megtennünk feltétlenül életünkben. Ne féljünk semmitől! Ébredjünk rá, hogy csak egy bizodalmunk van itt a földön: a jó Isten és az Ő törvénye.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok jó emlékezést, vigaszokban teli temetőlátogatást!”

Kovács Zoltán atya